Nem kevés elhatározás kellett ahhoz, hogy belevágjak a Nickelodeon Avatar – Az utolsó léghajlító című sorozatába azután, hogy (a biztonság kedvéért másodszor is) megtekintettem M. Night Shyamalan e sorozatból készült förmedvényét. Ám kíváncsiságom végül győzött, és minden ellenérzésemet legyűrve belevágtam a második olyan rajzfilmsorozatba (az első tippem szerint a SpongyaBob) ami széles rajongótáborral bír mind a felnőtt, mind pedig a gyerekközönség köreiben. Hatvanegy résszel később azt hiszem, nyugodtan megállapíthatom: ennél izgalmasabb és ambíciózusabb fantasy-történet nemcsak a tévéképernyőkön, de talán még a mozivásznakon is ritka madár – bocsi, Game of Thrones-fanok.
A sorozat 2005-ös elindulásakor tulajdonképpen az összes eleme jelentős részét képezte a hat évvel ezelőtti popkultúrának: a keleti hatások (a harcművészetektől a filozófiáig) a Mátrixnak és folytatásainak köszönhetően (valamint az anime sokadik virágzásának hála) közismertek voltak, hogy a fantasy eposzok gyöngyvásznas virágzásáról ne is beszéljek: épp túl voltunk Peter Jackson A Gyűrűk Uráján, valamint még javában benne voltunk a Harry Potter-lázban – ráadásul még messze voltak az olyan, a zsánért végül tökön döfő fércművek, mint Az Arany Iránytű-, vagy az Eragon filmes adaptációja. Ám a tévéképernyőkre még nem költözött be a műfaj: bár nagyívű, hosszasabb cselekményű művekre már volt példa (főleg a japánoknak hála), de ezek általában csak egy meglehetősen szűk közönséget tudtak megszólítani.
Az Avatar (engedelmetekkel most eltekintek az egész címtől, egyrészt mivel kétféle is van, másrészt meg aki idáig eljutott, csak rájött, hogy nem lesz szó James Cameronról) azonban ennél jóval többet akart: családi programmá szervezni a hetente történő fantasy-nézést, és ezt azzal sikerült elérniük, hogy igyekeztek minden korosztály igényeinek megfelelni: vicces állatok és ártatlan humor a gyerekeknek, tinédzser hősöket és izgalmas kalandokat a kamaszoknak, epikus cselekményt és hatalmas csatákat a felnőtteknek (a fennmaradó űrt pedig kitölteni a tanulságot is hordozó keleti filozófiával, Buddhától Tao-tö kingig). És bár első elgondolásra elég hihetetlennek tűnik, de sikerült ebből az elsőre elképzelhetetlennek tűnő maszlagból valami egészen egyedit és szórakoztatót összehozniuk – és ezt kapjátok ki: szinte végig sikerült egyensúlyban maradniuk a célcsoportok között.
Bár ennyi tutira elvárható egy olyan szériától, ami a keleti filozófusok egyensúlyra törekvését hirdeti – a “szinte” szócska pedig szerencsére leginkább a sorozat elejére koncentrálódik, amikor a készítők leginkább a gyerekek meggyőzésével voltak elfoglalva, és a néhol túlontúl infantilis humor az idősebbek számára néha talán túlontúl is megterhelővé válik. De mit is várhatunk egy olyan sorozattól, aminek egy 112 éves tinédzser a főszereplője?
Főhősünk, Aaang ugyanis kerek száz évet töltött jégbe fagyva, mikor rátalál a Déli Víz Törzsének két tagja, a testvérpár Katara és Sokka. Ezután tövid úton rájönnek, hogy Aang nem hétköznapi tizenkét éves: ő az Avatar, aki a világ egyensúlyára vigyáz a négy elem (tűz, víz, föld levegő, és az ötö… Izé, bocs), ám száz éves távollétében a Tűz Népe a világ jó részét uralma alá hajtotta, és most az ő dolga, hogy helyre rakja a dolgokat – ami nem is könnyű, hiszen “utolsó léghajlító”-ként csak a levegőt tudja uralni, ráadásul többek között főellenségének fia is őrá vadászik.
Ha most valaki azzal jönne, hogy olyan az egész, mint a Star Wars egy távol-keleti fantáziavilágban, én egy rossz szót sem szólnák, ugyanis én is folyamatosan fedeztem fel Lucas űroperájának elemeit. De szerintem nincs szó plágiumról, sokkal inkább arról, hogy mind a Nickelodeonosok, mind a messzi-messzi galaxis két kézzel merít a különböző keleti filozófiákból és legendákból, ám míg a Skywalker-saga ezek felhasználásával tulajdonképpen egy népmesét ruház fel technoköntössel, addig az Avatar egészen máshogy kísérletezik: kevesebb a típusfigura, a történet sokkal több szálon fut (ennyi főszereplővel nem is csoda), ám néhány necces fordulatától, gyerekbarát megoldásaitól, és néha túlontúl infantilis humorától eltekintve végig hűséges marad az alapjait adó filozófiákhoz – megdobva ezt egy modern kalandfilm-köntössel.
Méghozzá nem is akármilyennel: az epizódról epizódra érkező kalandmorzsák ahogy kell, az évadok végén (illetve a harmadiknál az évad közepén is) olyan csatajeleneteket hoznak össze, amire szerintem amerikai animációs filmekben nemigen volt még példa – hacsak nem számítjuk Ralph Baksi stilizált munkáit, amik bár valódi stílusbravúrok, ám összecsapott cselekményüknek és eléggé elidegenítő effektjeiknek “hála” csak ritkán vannak hatással a nézőre. Ezúttal azonban, ha meg tudjuk bocsátani a dzsungeldzsordzsosan gyerekbarát stílust (azaz “ebben a filmben nem hal meg senki, csak nagyon bibisek lesznek”), akkor olyan akciójeleneteket élhetünk át, amikre kisképernyőn még nem volt példa, a sorozatzáró részek három helyszínen játszódó mega-csatáit pedig mintha James Cameron (na, csak nem tudtam kihagyni) és John Woo best ofjaiból gyúrták volna össze: a néző, aki idáig eljut, joggal érezheti át, milyen is lehet az, amikor egy-két ember döntésein akár a világ sorsa is múlhat. És mindez alig egy évvel a Tolkien-trilógia után. Nem semmi.
A gyermekbarát stílus azonban megeshet, hogy néhány esetben apró gondokat okoz a felnőtt nézőknek. A néha túlontúl infantilis humort bár gyakorta megszakítják mindenki számára élvezhető poénokkal, de én idővel néha már besokalltam a csetlés-botlásoktól. Ráadásul maga a cselekmény fordulatai sem okozhatnak meglepetést bizonyos kor fölött: bevallom, egy-két esetben annyira vártam valami nagy csavart, hogy kicsit antiklimaxnak éreztem, amikor végül nem történt semmi meglepő. Ezek után a néhol erőltetetten humoros állatszereplők (szerencsére csak kettő) szinte bocsánatos bűnnek tűntek.
A technikai oldal pazar. Az animáció nagyon hatásos, jól ötvözi a helyszínt és a hangulatot adó keleti formákat a nyugati stílussal, ráadásul az akciójelenetek kidolgozása különösen pazar – mind technikailag, mind harcművészetileg. A hangok kiválasztása miatt érdemes legalább egyszer angolul is belevágni: olyanok kaptak kisebb nagyobb szerepeket, mint Mako (akinek ez volt az utolsó munkája), Jason Isaacs (az első évad főgenyájaként), egy rész erejéig George Takei is szerepel, a főgonosz szerepében pedig Mark Hamill tetszeleg, aki bár ezúttal nem villogtatja úgy vokális oroszlánkörmeit, mint a Batman Jokereként, de ennek oka inkább szereplőjének kései bevezetésében keresendő. De azt töredelmesen bevallom, hogy a mesteri zene, amit James Newton Howard komponált a filmadaptációhoz (és ami a mozgókép nélkül sokkal élvezhetőbb), néha igenis hiányzott – elvégre a sorozatok zenéjét valahogy mindenhol hajlamosak kicsit mostohán, kevesebb odafigyeléssel kezelni.
Tulajdonképpen ennél sokkal több helyen is bele lehetne kötni a sorozatba, de igazából egyáltalán nem érdemes, ugyanis ha a néző belelendül, és a részletek helyett inkább a mesére és a szereplőkre figyel, akkor villámgyorsan az utóbbi évek egyik leglebilincselőbb animációs sorozatának rajongótáborában találhatja magát. Ne hagyja senki, hogy egy sz@r film megállítsa: a jégbe fagyott tetkós srác története simán az új évezred egyik legjobb rajzfilmsorozata.
Ha pedig valaki bánkódna, hogy csak hatvanegy rész, ne aggódjon: jövőre érkezik a folytatás.
U.I: és ha valaki kételkedne abban, hogy ez a sorozat nagyra született, nézze meg ezt: