Véletlenek különös összejátszása folytán nemcsak ezen a héten vettem elő az eddig megnézetlen néhány Bond-filmet, de alig néhány napja mutatták be netszerte a sorozat következő részének, a Skyfallnak az új előzetesét – amin felbuzdulva Bandi a teljes Craig-érának beintett egy kőkemény két és fél perces videó alapján. Bár nem túl szorgos, de azért lelkes Bond-fanként ezt természetesen nem hagyhattam annyiban, így aztán behoztam lemaradásomat a klasszikus sorozat hiányzó darabjainak megtekintésével, hogy méltó ellencsapást mérjek rá. 
Mivel lusta fából faragtak, így nem fogok minden egyes filmről külön értékelést megfogalmazni, inkább megpróbálom a különböző Bond-aktorok alapján lebontani a franchise-t, és így próbálok meg elmondani egy-két értelmes szót. Először azonban leszögezném: részemről ordas baromság egymáshoz hasonlítani a különböző Bondokat – pláne azt figyelembe véve, hogy a Connery-film idején a mostani JB a harmadik életévét “taposta”, márpedig azóta annyi változás állt be kicsiny világunkban (nem feltétlenül csak a filmművészet terén), hogy baromságnak tartom egy ötven éves értékrend és stílus számonkérését egy 21. századbeli mozitól. Inkább pörögjünk a homlokunkon, hogy Őfelsége legtitkosabb ügynöke kihúzta eddig, hiszen ezzel egyrészt (korban) utolérte Godzsirát, másrészt azért az se mindennapi esemény, hogy egy ötven éves filmsorozat “szülinapi” darabját az Amerikai szépség direktorára bízzák. Már csak ezért is tutira megnézem. De most térjünk a lényegre.
(megj.: az esetleges elfogulatlanságokat magyarázandó már most közlöm, hogy az első Bond-film, amit (emlékeim szerint) láttam, a Goldfinger volt (ami tetszett), az utolsó A kém, aki szeretett engem (ami nem), moziban pedig egyes-egyedül A Quantum csendjéhez volt szerencsém – amely szégyenszemre nekem bejön)
Sean Connery, a skót:
Először is megpróbálom elfelejteni ezt a videót, és megpróbálom korrektül kiértékelni az első (hivatalos) Bondot. Azt eszemben sincs elvitatni, hogy Connery évtizedekre meghatározta a sorozat menetét, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezzel jót tett neki. Ugyanis Conneryvel nem volt baj, a sztorikkal egy idő után annál inkább – attól pl. megakadt a torkomon a HT keksz, mikor a You Only Live Twice-ban a felföldi fenegyereket japánnak, igenis japánnak maszkírozzák egy darab parókával és némi szilikonbőrrel – és ezt beveszi mindenki. Remek példa arra, hogy lehet hazavágni egy közepesen korrekt filmet egyetlen orbitális baromsággal.
Ráadásul a népeknek ez annyira bejött (hiába no, mégis az Adam Westes Batman idejét írtuk), hogy éveken át ugyanarra a jól bevált sablonra húzták fel a 007-es összes kalandját, amely egyenes útnak bizonyult az elfásuláshoz és a “majd a név eladja”-hozzáálláshoz. Tagadhatatlan, hogy a korai filmek legjava fölött csúnyán eljárt az idő, de a címszereplőre ez a legkevésbé sem igaz: Connerynak baromi jól állt a szerep, és az már igazán nem az ő hibája, hogy néha trágya volt, amit sziklába vésett figurája köré összehordtak – még akkor is, ha esetleg maga Ian Fleming, a figura atyja volt a felelős, hiszen a film azért “adaptáció”, hogy szelektáljon, nem?
George Lazenby, az időkitöltő (1969)
Kicsit sajnálom ezt az ausszi beugró gyereket, hiszen hálátlan feladat lehetett rögtön Connery cipőjébe lépnie (akit ráadásul mindeközben a producerek – idővel sikeresen – vissza akartak édesgetni), ráadásul rögvest az egyik legszokatlanabb Bond-könyv főszerepében találta magát, amely ráadásul tényleg eléggé szöveghűre sikerült – viszont épp a kimetszett részek azok, amelyek végül komolyan vehetetlenné teszik a filmet (az azért nem úgy volt, hogy Bond felkap egy skót szoknyát, és rögtön címerszakértő…), ráadásul a végén öt teljes percre még a titkos ügynök fejét is bekötik.
Kicsit sajnálom a srácot, mert amúgy abszolút élvezhető Bondként, de egyrészt akinek Telly Savalas az ellensége, az már csak rosszul jöhet ki ebből, másrészt szokatlan regényt kellett filmre vinni – és mégse végződött minden erőfeszítés kudarccal. Azért a kissé bennyhillesen felgyorsított bunyókért azért kár, mivel azért voltak itt ötletes akciók szép számmal.
Roger Moore, a legkitartóbb (1973-1985)
Tegnap estig még lélektelenül lehúztam volna az egész Moore-érát a slózin, de mivel megnéztem a For Your Eyes Only-t, ami az egyik legkirályabb része a sorozatnak, így sajnos még is meg kell próbálnom átgondolt véleményt hozni. Szegény én. 
Ugye Connerynél megemlítettem a bevált séma vak követését. Ez a stíl Moore-nél lett a csúcsra járatva, mivel nála a legtöbb esetben órát is állíthatnánk a menetrendszerűen érkező akció/dialóg/szerelmi jeleneteknek. Egyszer rúgták fel, és akkor rögtön a fent említett remek dolog született belőle. Amikor meg nem… Talán elég lenne olyan címeket felsorolnom ennek alátámasztására, mint a Moonraker (Bond az űrben!), a Polipka (műkrokodil!) vagy a Live and Let Die (vudu!). Katasztrófa.
Szokták mondani, hogy egy Bond-film csak annyira jó, amennyire a főgonosz engedi. Már nem azért, de Moore-t még Christopher Walken se tudta megmenteni. Kár érte, hiszen bizonyított – de az ellen ő se tehet semmit, ha egy pocsék szkriptbe kell életet lehelnie: ezen még a technikai profizmus sem segített, pedig abból is volt bőven: Ken Adams díszletei gigantikusak és remekek, vannak szép nők, látványos akciók, de az egész sablon teljesen kifáradt. Ideje reszetelni.
Timothy Dalton, a teátrális (1987-1989)
A producerklán, avagy Broccoliék vissza akartak térni a könyvekhez – na nem Conneryhez, hanem a regényekhez. De megszívták, mert valami Bruce Willis leforgatott egy Die Hard című jelentéktelen kis akciómozit (ja, hogy mindenki látta…?), ami miatt jó darabig nem volt kereslet az amúgy képzett színész Dalton öltönyös úriemberére. Igazából kár érte, mert az első filmje egy rövidke Fleming-novella ötletes továbbgondolása (na jó, azért a nagybőgőtokos lesiklás tényleg necces volt), a második pedig messze a legszokatlanabb Bond-mozi – jó ötlet volt az újítás, de sajna rosszul sült el, hiszen épp a McClane-imidzs miatt vesztek ki a James Bond, a magányos ügynök (sic!)-ben bemutatott kemény legények a vásznakról – legalábbis egy darabig.
Pedig Dalton lefutja a kötelező köröket, de pechjére nem jutott senki eszébe, hogy elszaladt mellette a korszellem. Talán nem véletlenül következett hét éves szünet – amely a sorozat történetének (egyelőre) leghosszabb interregnuma.
Pierce Brosnan, a jóarc (1995-2002)
Martin Campbell díjat érdemelne: kétszer húzta ki a sorozatot a biztos halálból, és mindkétszer jó filmet kalapált össze. A GoldenEye úgy őrizte meg a legenda magját, hogy sikeresen cserélte le a körítést: pokoli ötletes akciók, Eric Serra zenéje, Famke Janssen pedig jobb genyó, mint tíz Blofeld. Ezt próbálja meg valaki követni!
Nem is sikerült. A Brosnan-korszak pokoli hullámzó színvonalat produkál, néha akár egyetlen filmen belül is (Denise Richards mint atomtudós? Nehogy má’!), de legalább végig szórakoztatóan teszi. Így aztán kicsit kár, hogy az ír úr nem vállalta be az ötödik Bond-moziját, mert így legalább szépíthetett volna a negyedik filmje idiótaságán – és persze a sok-sok moslék CGI-n. Nem mintha panaszkodnék a következő örökösre…
Daniel Craig, a baltaarcú (2006 – ????)
A kémek kéme már a hetvenes évek óta csak szaladt a trendek után, de ezúttal végre sikerült utolérnie: miután Nolan rehabilitálta Batmant, és egy bizonyos kölyökképű Matt Damon rángatózó kamerával leforgatott amnéziás kalandja úgy bejött nekünk, hogy jobb ötlet híján rehabilitálták és rángatózó kamerával is felszerelték a sorozatot, ráadásul Craignek már nem szokása hibátlan öltönnyel és fizimiskával kijönni a bunyókból. Talán nem túl eredeti – de mindenképpen működik.
Bár az új filmekből (egyelőre) hiányzik a könyvek főszereplőjének kifinomultsága, de a keménysége végre megmaradt: ez az újjászületett, ezúttal tejfölösszájú Bond tankként száguld végig a színen (úgy imádom, mikor a Casino Royale elején a parkour-ozó átsurran egy résen, Bond meg ledönti a papundekli falat, épp ahogy mi tennénk ), nem sármos félmosollyal végzi a munkáját, és bizony néha a környezetében megfordulók épségére sem ügyel. De Sam Mendest ismerve változhat a helyzet – és nem, nem hinném, hogy azért lett a Parfümös Ben Whishaw az új Q, hogy a sheldoniánus hívőket is bevigyék a moziba. Folytatás néhány hónap múlva!
És csak a miheztartás végett nézzük meg még egyszer az új trailert, és gondoljuk végig, mit várhatunk majd ettől a filmtől: